Előadás: Kövesi László szigetelési szakértő

A „Velencei Charta 1964-2004-2044?” konferencia

Műemlék épületek felvizesedett falainak vizsgálata, és hatékony védelme

A Velencei Charta 1964-ben irányt mutatott az akkor korszerű műemlékvédelmi intézkedésekre. Az eltelt 40 év sem tudott azonban több kérdésre megnyugtató választ adni. Így van ez a falvizesedés elleni védelemmel – mint a műemlékvédelem elhúzódó problémájával is.
Az épített műemlékekkel foglalkozó szakemberek célja, és feladata: miként lehetne minél hosszabb időre megakadályozni a falvizesedések károkozásait! Világos tudományos ismérvek és összefoglaló alapmű híján, a hazai és külföldi szakcikkekből ki-ki a maga egyéni értelmezése alapján levont következtetések szerint nyúlt a műemlék épületekhez. Az időközben számunkra ismertté vált – és több helyen publikált – diagnosztikai és elemző módszereket, a komplex kivitelezést nem ismerik a szakemberek. Így nem meglepő, hogy a 10-20 éve jó állapotban lévő épületek mellett a többi helyreállított, de egyre romló állapotú, tovább nedvesedő épület a szak-embereket bizalmatlanná teszi minden korszerű védelemmel szemben. Ugyanakkor a rövidtávú siker indokolatlan optimizmusra is késztett másokat. Ez figyelmezető kell legyen az elkerülhetetlen szemléletváltoztatásra!
Műemlékes szakemberek sokszor felteszik azt a kérdést: miért mostanra károsodnak tömegesen a védendő épületek a nedvesedéstől?
Elsősorban azért, mert teljesen mások voltak az épületet érő fizikai-kémiai, környezeti hatások, és az épülettel szemben támasztott használati igények a keletkezésük idején, mint manapság.
Műemléki épületeinket századokon át hagyományos anyagokkal falazták. Ez általában tégla, vagy kő volt. Kötőanyaguk mész. Falszigetelést nem alkalmaztak!
Az épületet körülvevő környezet hatásai nem változtak évszázadokig. Ugyancsak változatlan volt az épületekkel szemben támasztott használati igény is. Évszázadokon keresztül még a nagyobb városokban sem volt mindenütt csatornázás.
A XIX. század végétől az urbanizáció a lakosság egyre nagyobb koncentrációjához vezetett. Ugyanekkorra tehető a nagyobb városokban a vezetékes ivóvíz hálózat kiépítése. A megnövekedett lakossággal és vízfogyasztással nem tartott lépést a keletkezett szennyvíz elvezetése! A csatornázás hiánya, vagy vízáteresztő állapota helyenként még ma is folyamatosan szennyezi a talajt. E szennyvizekben lévő szerves és szervetlen anyagok egy része, más káros vegyületekkel a talajba jutottak, sőt még jelenleg isszivároghatnak. Majd innen a falak felső zónáiba a kapilláris vízzel ozmotikus úton felszívódva, higroszkópos oldható sókká alakulnak át, és a kipárolgási zónában erősen roncsolják a vakolatokat, egyes esetekben még a falazó anyagot is. E sók képesek akár évtizedek, sőt évszázadok múlva is károsítani.
Falvizsgálati és kivitelezői tapasztalataim alapján rögzítem: téves az a szakmai körökben általános hit, hogy a falvizesedés legfőbb oka a talajvíz alapokhoz közeli volta, a fal felé lejtő járda csapadék-rávezető állapota, esetleg ereszcsatornák hibája – noha kétségtelen ezek nedvességnövelő hatása. Akkor miért vizesek, és mállottak a falfelületei a budavári, vagy a veszprémi várhegyen lévő épületeknek, vagy a hegy tetején San Marinoban a templom portikusszal védett bejárati kapuzat kő-kerete mitől vizes, kőanyaga mitől mállott szét?
Tapasztalatom szerint – és a labor vizsgálatok eredményeit elemezve – három fő tényező befolyásolja a falak elvizesedésének és roncsolódásának mértékét:

  • Először is a falazat anyagában kialakult, a kapilláris víz továbbítására optimális, összefüggő, homogén kapilláris-rendszer megléte – ill. ennek ellenkezője. Tapasztalható, hogy a közepesen tömör égetett tégla homogénnek tekinthető falazatában igen jelentős, akár több méteres a kapilláris víz-felszívás! Ugyanakkor igen tömör kővel falazott épületszerkezetben sokkal kevésbé alakul ki az összefüggő kapilláris rendszer, így a falak vízfelszívása is csekélyebb.
  • Másodszor igen fontos, hogy a kialakult kapillárisokban jelen van-e, és ha igen, milyen összetételű sószennyezett kapilláris-víz mozog. A szakirodalmi cikkek szerint – amely összevág az általam vizsgált épületek falaiból vett minták eredményeivel – a jól működő szigetelés felett rekedt higroszkópos sók is képesek a felületet folyamatosan nedvesen tartani a levegőből felvett nedvességgel, jóllehet a vakolat mögötti tégla kevesebb vizet tartalmaz. (1.kép)
  • Harmadszor igen fontos a falfelületek környezetének mikroklímája. A higroszkópos sók a kipárolgási zónákban – általában a felső vakolatrétegekben – jelentősen feldúsulhatnak! A nagy párolgási kényszer hatására a napsütötte, széljárta homlokzatok falai, vagy a belső helyiségek fűtőtestek közelében lévő falak vakolatai a felületen koncentrálódó sók miatt erősebben károsodnak, mint az épület más – fákkal árnyékolt, esetleg belül nem fűtött részei. Sokszor e sók a felületen erőteljes kristályosodás során kiülnek a vakolat elé.

Tehát az épület falait érő fő károsító tényező a falba szívódó kapilláris víz nedvesítő hatása, és a vele szállított SÓK RONCSOLÁSA!!

Tévedésen alapul az a gyakorlat, hogy aktív szigetelés hiányában a felvizesedett falakról a vakolatot valamilyen magasságig leverik, és több hónapig, esetleg évekig így hagyják – a fal kellő mértékű kiszáradása hitében. Az nyilvánvaló, hogy e szárítással csak a felület, és legfeljebb néhány 10cm mélységű rétege szárad. Ám egyúttal az intenzív kipárolgás miatt az alulról folyamatosan érkező nedvesség a felületeken lerakja a káros sókat, amik azután itt koncentrálódnak! E sók a falazat anyagát is erősen roncsolják! (2.kép) A légpórusos vakolattal való visszavakolás után hosszabb-rövidebb időn belül a faltest újra vizes lesz, és a felületen korábban kristályos állapotban feldúsult, ám a nedvességgel újra oldott állapotba kerülő sók azonnal behúzódnak az új vakolatba, és itt újra kristályosodva viszonylag gyorsan tönkre is teszik azt.
Különleges esetekben régi középkori templomok falain igen értékes falfestmények, vagy maradványaik lehetnek. (Csaroda Ref. templom, Veszprém Gizella kápolna, Kiszombor rotunda, Milánóban az Utolsó vacsora) Ezek nedvesség és sók roncsolás elleni védelme kiemelkedően fontos feladat!
A fentiekből következik, hogy rendkívül fontos a falakból a kritikus helyekről vett minták laboratóriumi vizsgálata, a sók feltárása, majd erre épülő elemző szakvélemény készítése. Mi a szakvéleményeink készítése során alkalmazzuk a magyar, az osztrák és a német előírásokat, mivel ezek együttesen adják meg a védelmi rendszer kiválasztásának legnagyobb biztonságát.
A sók jelenlétének felismerése nem mindig egyszerű, ám a védekezés végrehajtása még nehezebb feladat! Mivel a nedvesség és a sók okozta károkozást nem lehet a korabeli anyagú vakolatokkal tartósan helyreállítani, rögzíthető: bármilyen beavatkozást alkalmazunk, az nem lesz kompatibilis a műemléképület építéskori technikáival! Ez érvényes a ma legelterjedtebb légpórusos vakolatokra éppúgy, mint a falátvágásos, vagy fúrt-injektált, esetleg elektrokinetikus szigetelési módszerekre is. A döntés során mérlegelni kell, hogy az épületnek mely anyagi részét kívánjuk elsődlegesen védeni. A falazatot, a vakolatot, vagy a falfestést. Minél finomabb a védendő anyagi rész, annál érzékenyebb bármilyen beavatkozásra.
Egy festetlen barokk, vagy klasszicista, netán későbbi keltezésű épület esetében ez tág határok közt mozog, nagy szabadságot biztosít bármely döntéshozónak. Igen nehéz a döntés, ha egy középkori falszövetbe kell beavatkozni akár átvágással bevitt szigetelő lemezzel, akár lyukak fúrásával, injektálással annak érdekében, hogy egy korabeli falfestményt megvédjünk a további nedvesség, és só okozta károktól!
A nedvesség és só elleni komplex védekezés az alábbi főbb védelmi elemekből épülhet fel:

  • Aktív nedvesség elleni védelem. (Falátvágásos résbe műanyag szigetelés, acéllemez besajtolás, nyomással bevitt injektált szigetelés, elektrokinetikus szárítás.) Ezek a legjelentősebb beavatkozást jelentik az épület falszerkezetébe! Viszont a legbiztosabb védelmet szolgáltatják a víz felfelé mozgása ellen. Esetenként a szigetelés alatti faltest kifagyás veszélyét is hordozza. (1.kép)
  • Aktív só elleni védelem. (Elektrolízis elvén működő rendszerek.)
    Egyes módszerek kizárólag a nedvesség elleni védelemre szolgálnak, és elektrokinetikus elven működnek. Más módszerek elektrolitikus elven működve sócsökkentésre is alkalmasak. Így a továbbiakban a nedvesség elleni védekezés sokkal hatékonyabb lesz! Ezek működése igazolt, a sókiválás látványosan megy végbe. (4.kép)
  • Passzív nedvesség- és sóelleni védelem. (falszárító technikák, sóátalakító vegyi kezelések, légpórusos vakolatok) Csak kiegészítő védelmi elem lehet!
    A vakolat leverését követően hosszabb ideig „megnyitott” falfelületek csak aktív szigetelést követően alkalmazhatók! Ellenkező esetben a fokozott száradás következtében feldúsult sók a felületen koncentrálódnak, és a felületi rétegeket lehántják, morzsalékosan roncsolják. Ezért a sók kiválását meg kell akadályozni. Nem kellően hatékony az épület körül, a nedvesség-védelem kizárólagos technikájaként készített drenázs-rendszer szárító hatása sem, mivel a kapilláris felszívódást segítő alap három oldala közül csak egy oldal mentesül így a nedves földdel való kapcsolattól.
    A sóátalakító vegyi kezelések szinte kizárólag szulfátos sókra alkalmasak. Ennek hatása csupán néhány mm mélységű. E mögött a falakban a víz tovább fog felfelé mozogni, és feljebb fogja károsítani a felületeket. A veszélyesebb nitrát- és klorid-sók ellen pedig nem hatásosak.
    A légpórusos vakolással kapcsolatban sok téves hiedelem él a szakemberekben. A feltevésekkel ellentétben e vakolatok nem korlátozzák a falakban a nedvesség feljutását, és nem csökkentik a falazat nedvesség-tartalmát – azaz nem szárítják még a falak felületét sem. E vakolatok mögött a fal éppoly nedves lehet, mint az új vakolás előtt volt. Nem csökkentik a falak sótartalmát sem. E vakolatok intenzívebb párolgása miatt a felületekbe húzódó sók e vakolatot is előbb-utóbb szétroncsolják. Így haté-konyságuk időben jelentősen – akár néhány hónapra, de legfeljebb néhány évre – korlátozott! Csak aktív szigeteléssel együtt lehetnek tartós megoldások!

Összegezve rögzíthető, hogy az épület korától, nedvesség- és só-szennyezettségi állapotától, valamint más feltételektől függően az adott műemléknél valamilyen aktív, az épület keletkezési korában nem alkalmazott védekezési rendszer beépítése mindenképpen szükséges! Ez a döntés további évtizedekre, esetleg még távolabbra is meghatározza a műemlék épületek sorsát.